"...Két kar karanténjába zárva,
a testmeleg védelem övezetébe,
ahová tompítva ér el
a kiáradt világ hullámverése,
a félelem reszketeg vacogása,
mert a kar eleven hőt sugároz
az óvás és birtoklás kettősében,
a távol tartás és kisajátítás
fenntartott zónájában,
ahol az elomlás luxusát kínálja
a megtartás parancsuralmáért cserébe.

Beléd botlottam, elestem.
Ne segíts föl!
Jó ez az akarattalan elesettség.
Lehet, hogy ezt akartam?

Valami furcsa végzetszerűség.
A bekövetkezés.
Hazárdjáték.
N'est va plus!
Forog a kerék.
Ki pörget?
Néma csend.
Két egymásba csúszó test.
Elkárhozás.

Szavakba göngyöllek,
puha, meleg szavak szövetébe,
és a szavak nyílása mögött
az érzések rejtelmes birodalma tárul,
foghatatlan, párálló világ,
dús burjánzású növények,
kacsok, liánok egymásra indázó
halmaza fon be, ölel és fojt
a szenvedély drótkötelével,
az elrántó mozdulat erőszakával
a megsemmisülés aknájába taszítva.

Fekvőhelyzetben, vízszintesen.
Más vagy, más vagyok.
A bőr a bőrhöz ér.
Több, mint érzékiség, éteriség.
Bizonyosság. Leállított idő.
A percek nem telnek.
A mulandóság érvényét veszti.
Levetve minden sallang,
Minden öncsalás, minden külmáz.
Ártatlanok vagyunk,
akár az újszülöttek.

Nincs rövid és nincs hosszú szerelem.
Nincs mértékegysége,
súlya, hossza, szélte,
nincs időtartama,
nincs jelzője.
Önmaga van önmaga által,
nem lehet definiálni.
Nem érzet, nem állapot,
nem tudatforma. Mindez együtt.
Összesség, teljesség,
halmazat, koncentrált erő.
Sűrített létezés.
A kezdet és a vég
egymásba futó totalitása.
Olyan tömény, hogy elviselhetetlen.

(...)

Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyémelegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol.
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.

(...)

Amikor az ajkak szétnyílnak,
és a csók végigfut a gerincen,
a kéz végigpásztázza a testet,
hullámzik a tér,
a tárgyak összedőlnek,
a magas a mélybe zuhan,
a mélység a felszínre tör,
omlás és emelkedés
megbillent tengelyén
minden másutt van,
de minden helyére kerül,
mert rend van a szédületben,
rend a káosz ősi törvénye szerint,
ahol a végletek
egymást kioltva összeérnek..."

Ágai Ágnes (Erósz parjta felől)

szar érzékem van a világösszeomlásokhoz.

nem lehet. leírtam, begépeltem, el akartam mesélni, de nem lehet. neki kellene, nem írni azt sem, hanem mondani, a gondolatokat, egyből, neki, hogy hallja, a saját fülével, aztán kezdjen vele amit akar. másnak nem lehet. sajnálom.

 "Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait..." (Várnai Zseni)
 

jó, nem ez a nap eseménye, de gondoltam megmutatom.
a nap eseménye, hogy Brazíliában ma az orgazmus világnapja van.
de erről sajnos nem áll módomban publikálni :P

megint belebújtam a virágba. csak most nagyítóval. szeretem a virágot. szeretek belebújni dolgokba. mint a nyakába egyeseknek. piszmogni. az jó.

  Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.
Az én szivemben boldogok a tárgyak.
(Nemes Nagy Ágnes)

útnak út. de hova?

láttam ma varródanit. utánafordultam, el akartam mondani neki, hogy "apám, te egy isten vagy, belőled akarok szóbelizni, nálunk érettségi tétel vagy meg minden..." de nem tettem. szemlátomást sietett.

  "Szereti járni esténként a várost,
kivált nyáron, ha nem kell már kabát,
a lábteniszt, a nőit és a párost,
az indiáncseresznyeszörp szagát..."
(varródani)

 "megszokásból rugdalod magad elé az álmokat
villanyt oltasz a sötétnek, és halkan kicipzározod őt,
magadba rakod a régi semmit, a megszokott soha el nem jövőt..."

nem, nem minden nyomot lehet eltűntetni.

                                                                           túl a magyaron.
                                                                               egy megvan.