és sírsz, nem tudva: miért...

talán a csenddel kéne kezdened
a gyönge szűzzel, amint feltárja magát
de holló szántja fel a kábult kerteket
és fények hintik rád a kíntalan magányt

(Balla D. Károly)

 (Wass Albert Dal)

"...Két kar karanténjába zárva,
a testmeleg védelem övezetébe,
ahová tompítva ér el
a kiáradt világ hullámverése,
a félelem reszketeg vacogása,
mert a kar eleven hőt sugároz
az óvás és birtoklás kettősében,
a távol tartás és kisajátítás
fenntartott zónájában,
ahol az elomlás luxusát kínálja
a megtartás parancsuralmáért cserébe.

Beléd botlottam, elestem.
Ne segíts föl!
Jó ez az akarattalan elesettség.
Lehet, hogy ezt akartam?

Valami furcsa végzetszerűség.
A bekövetkezés.
Hazárdjáték.
N'est va plus!
Forog a kerék.
Ki pörget?
Néma csend.
Két egymásba csúszó test.
Elkárhozás.

Szavakba göngyöllek,
puha, meleg szavak szövetébe,
és a szavak nyílása mögött
az érzések rejtelmes birodalma tárul,
foghatatlan, párálló világ,
dús burjánzású növények,
kacsok, liánok egymásra indázó
halmaza fon be, ölel és fojt
a szenvedély drótkötelével,
az elrántó mozdulat erőszakával
a megsemmisülés aknájába taszítva.

Fekvőhelyzetben, vízszintesen.
Más vagy, más vagyok.
A bőr a bőrhöz ér.
Több, mint érzékiség, éteriség.
Bizonyosság. Leállított idő.
A percek nem telnek.
A mulandóság érvényét veszti.
Levetve minden sallang,
Minden öncsalás, minden külmáz.
Ártatlanok vagyunk,
akár az újszülöttek.

Nincs rövid és nincs hosszú szerelem.
Nincs mértékegysége,
súlya, hossza, szélte,
nincs időtartama,
nincs jelzője.
Önmaga van önmaga által,
nem lehet definiálni.
Nem érzet, nem állapot,
nem tudatforma. Mindez együtt.
Összesség, teljesség,
halmazat, koncentrált erő.
Sűrített létezés.
A kezdet és a vég
egymásba futó totalitása.
Olyan tömény, hogy elviselhetetlen.

(...)

Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyémelegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol.
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.

(...)

Amikor az ajkak szétnyílnak,
és a csók végigfut a gerincen,
a kéz végigpásztázza a testet,
hullámzik a tér,
a tárgyak összedőlnek,
a magas a mélybe zuhan,
a mélység a felszínre tör,
omlás és emelkedés
megbillent tengelyén
minden másutt van,
de minden helyére kerül,
mert rend van a szédületben,
rend a káosz ősi törvénye szerint,
ahol a végletek
egymást kioltva összeérnek..."

Ágai Ágnes (Erósz parjta felől)

"Mit bánom én: süvölt, fecseg -
mégsem ölhet meg engemet.
Ha rángok is a félelemtől,
életem akkor sem ezen dől -
ha meghalok sem függök tőletek. "
 

csak kár, hogy nem igaz. nem tudom lefesteni, mert nem igaz. megint nem, még nem, most sem, mittudomén. függök és megőrjít a függés. csak hinném, hogy ő is úgy függ, akár én.

"Csak csillagokkal borítkozom,
ó.                                   
De fényüket már levetkezem,
ó.                                   
A lényegesre szorítkozom,     
ó.                                    
S csak mellékesen szeretkezem,
ó... "                               

            (Nemes Nagy Ágnes)               

"szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem."
(Nemes Nagy Ágnes)

"gomblukunkat egymás hiánya lakja..." (varródani)
már nem pályázat. nem reggel. érzés. a kedvenc inge.

2009. január

reggel 3
varródani
"álmok gyöngyeivel vállán mért vacog úgy..."

2009. január- Madách pályázat

reggel.
madách pályázatra, Varró Dani reggel című verséhez illusztráció. az egyik.